„Hittel élni”, a mosonmagyaróvári piarista közösség bekapcsolódása a hivatás évébe
Pedro Aguado piarista generális atya a 2022-es évet a piarista hivatás évének jelölte ki, abból az alkalomból, hogy két rendtörténeti eseménynek is négyszázadik évfordulója van. Egyrészt a rendünket, a Kegyes Iskolák Rendjét mint ünnepélyes fogadalmas szerzetesrendet ünnepeljük, másrészt a rendalapító, Kalazanci Szent József által írt konstitúció (rendi szabályzat) jóváhagyásának is jubileuma van.
Ezek az évfordulók alkalmat adnak arra, hogy a bemutassuk a mosonmagyaróvári piarista rendház tagjait. A sort Farkas István tanár úrral kezdjük el.
A generális atya így fogalmaz a 2021. decemberi levelében: „Nagyon sokszínű rend vagyunk, és ez jó. Különféle valóságok élnek közöttünk arra vonatkozóan, hogy miként ismer bennünket az egyház és a társadalom. Azt azonban szerintem elmondhatjuk, hogy jobban jelen kellene lennünk országaink különféle egyházi valóságaiban…” Lupusz atya működése során ezt valósította meg – sokféle módon állt kapcsolatban plébániákkal és ifjúsági mozgalmakkal, köznevelési és felsőoktatási műhelyekkel és az egyház színes közösségi hálójával.
Örömmel osztjuk meg a Farkas István atyával készült interjút, amelyet a Szigetköz TV készített, és azt a Vizsy Ferenc újságíró által készített biográfiát, amely a szakmai életút mellett bemutatja az embert, megörökíti a gondolatait, leírja az érzéseit, papírra veti a világról, az emberekről, a hivatásról, a hitről alkotott véleményét, a jövőnek szánt üzenetét. A központan a „homo fidei”, a hívő Ember áll, a maga küldetésével, esendőségével, vágyaival, örömeivel és bánataival, sikereivel és kudarcaival.
“A koronavírus 3. vagy kitudja hányadik hulláma csapkod a világban, de beszélgetésünk színhelyén, a dunaszigeti plébánián mindebből semmi sem érződik. Lupus a dolgozószoba ajtajának bal oldalán terpeszkedő karosszékben, ahogy ő mondja „nagypapafotel”-ben helyezkedik el. Én a vele szemben odakészített székre ülök. Míg bekapcsolom a hangrögzítőt, körbenézek: a költői összevisszaságban heverő vagy glédába sorakoztatott könyvek, folyóiratok, dossziék, paksaméták egy munkába temetkező ember környezetét mutatják. Beszélgetéseink alatt gyakran említ egy-egy könyvet vagy emlék gyanánt fellapoz egy régi albumot, a sok ezer kiadvány meg miegymás között magabiztosan nyúl ahhoz, amelyikről éppen szó van.
Hat alkalommal találkoztunk, 15 és fél órát töltöttünk együtt, de a fenti koreográfia egy cseppet sem változott. Kész aszkéták voltunk, mert az esetenkénti 2,5-3,5 órát szinte ültőhelyünkből történő felállás nélkül beszélgettük végig…” (Vizsy Ferenc)
